¥ Kavicsok ¥
Biztosan te is észrevetted már.Amikor olyasvalakire gondolsz, akit nagyon kedvelsz, egy pillanatra halvány mosoly jelenik meg az arcodon. Néha csak legbelül, de mégis, ott van. Elég, ha csak eszedbe jut, és máris jókedved támad.
Ezek azok a dolgok, melyekről ugyan nem beszélünk, ám mindannyian ismerjük őket. Olyan, akár a levegő. Tudod, hogy van és kész. Nem is foglalkozol vele mindaddig, amíg egyszer csak el nem tűnik. Akkor jössz rá, hogy nélküle nem tudsz élni.
Vele éppen így voltam.
Szerettem Őt.
Azt hiszem mindig is, szerettem. Még mielőtt megismertem, vagy még mielőtt a tudomásomra jutott volna, hogy egyáltalán a világon van. Egy sürgető hiányérzet, egy elkallódott érzés, ez az, ami kitöltötte a mindennapjaim. Valami, aminek ott kellene lennie, ámde mégsincs. Egy fuldokló levegő nélkül.
Igen. Pont így éreztem magamat akkor.
Bár még nem tudtam, és nem is sejtettem, de mindvégig őt kerestem, mindenben és mindenhol. Olykor még magamban is.
Sokáig kutattam utána, hasztalan. Volt néhány alkalom, amikor már azt hittem, megleltem. Felcsillant egy halvány reménysugár. Ám mindahányszor kiderült, délibáb volt csupán.
Hamis vízió.
Aztán amikor már semmim sem maradt, eltűnt a félelem is. Akkor és ott, többé már nem féltem semmitől, nem volt veszítenivalóm. Ilyen lettem idővel, lázadó nincstelen, de bátor. A legkisebb dolgokat is megtanultam elfogadni és megbecsülni, úgy, ahogyan voltak. Apró örömök, amelyek napról napra életben tartottak. Néha egy-egy mosoly, egy baráti ölelés, néhány jó szó. Morzsák, mégis érzések.
Végül megtanultam, ezt is.
Azt hittem, elveszett számomra minden remény arra, hogy valaha is eltűnjön az az üresség, ami bennem tombolt. A szürke hétköznapokkal vívtam vesztes csatáimat, fásultságomban. Érzéstelenített lelkem gyökerei addigra már nem sajogtak minden lélegzetvételnél. Réges-rég lemondtam róla, és el is felejtettem talán. Eltemettem magamban a sohasem volt emlékeket, de velük együtt, én is meghaltam egy kicsit.
Nem vártam, és nem reméltem, amikor végre eljött hozzám. Eleinte vele is úgy voltam, mint a fontos dolgokkal általában.
Észre sem vettem.
Aztán egyik pillanatról a másikra, hirtelen minden a helyére került. Mintha addig vak lettem volna. Egy ténfergő félember. Sötétben tapogatódzó világtalan, aki nem tudja milyen a látás, és egyszer csak ajándékként mindez az ölébe hull. Úgy kezdtem látni a világot, ahogyan azt, előtte még sohasem. Ahogyan az a valóságban is létezik.
Felnyitotta a szemem.
Igen. Azt hiszem, Ő tanított meg engem, látni.
Emlékszem, olyan volt, mint a legjobb barátom. Sohasem gondoltam rá másképpen. Egy fiú és egy lány, akik sülve-főve együtt vannak.
Nem szerelem volt ez, hanem a szeretetnek olyan magas formája, amit már nem lehetett érzékelni a fizikai valóságában, csak valahol a lélek láthatatlan ösvényein, ahol mindketten bolyongtunk. Két elveszett lélek, akik végül egymásra találtak.
Ha igazán röviden akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám.
Lelki társak. Ezek voltunk mi ketten.
Az ágyon feküdtem, és figyeltem amint vörös virágok nyíltak a redőny résein át, ahogy lopva besurrant a lenyugvó nap fénye. Furcsa színben tündökölt a szoba. A fáradt bíborszín sejtelmes ábrákat rajzolt a csupasz falakra.
A lábamnál ült. Éppen arról meséltem neki, hogy tetszik egy lány a szomszéd utcából. Rám mosolygott és játékosan megkérdezte.
- Hogy néz ki? És mondd csak, szép? ? kerek szemmel nézett rám, olyan volt, mintha folyton csodálkozna.
Felnéztem.
- Milyen buta kérdés ez. ? mondtam, de azért elgondolkodtam.
- Miért fontos az, hogy szép legyen? ? kérdeztem.
- Nem mondtam, hogy az, de tudni akarom! ? mondta, miközben rejtélyesen mosolygott.
Ilyen volt.
Makacs, akaratos, és néha olyan, akár egy kisgyermek. Mindig zavarba hozott a kérdéseivel, de amikor látta, hogy kezdek ideges lenni, olyankor csak rám mosolygott, és nekem egyszerre minden dühöm elpárolgott.
Nem lehetett rá igazán haragudni.
Nem volt kifejezetten nőies alkatú. Ha olyan ruhát viselt, akár fiúnak is nézhettem volna. Hosszú hullámos haja, kócos hajtincsekkel az arcába hullott. A nagy barna szemében pedig, nekem úgy tűnt, mintha mindig valami huncut mosoly bujkálna.
- Nem tudom. Azt hiszem igen, szép. Legalábbis minden srácnak tetszik. ? válaszoltam.
- Jó-jó! De neked, tetszik?
Nem adta fel, ahogyan sohasem. Végül nagyot sóhajtottam, és így válaszoltam:
- Igen. Mondtam már, nekem is tetszik!
- És most mondd el végre, miért érdekel? De ne próbálj meg átverni! ? játékosan megfenyegettem a mutatóujjammal.
Erre Ő szelíden, mintha valami nagyon nagy titokról lenne szó, ezt válaszolta:
- A szép lányok buták, és sokszor gonoszak is!
Elmosolyodtam. Barackot nyomtam a fejére és megjegyeztem.
- Te is szép vagy! És mégsem vagy buta!
- Én nem vagyok szép! - válaszolta nagy komolyan.
Ilyenkor, ha lehet, még aranyosabb volt, mint máskor. Kedvem támadt volna megölelni, de mégsem tettem. Nem tudom, talán szégyelltem.
- És mire alapozod azt, hogy a szép lányok buták? ? szegeztem neki a kérdést.
- Arra, hogy mivel jól néznek ki, nekik nem kell megküzdeniük azért, hogy a fiúk észrevegyék őket, mint a csúnya lányoknak. Persze ez nem az ő hibájuk. ? aztán még hozzátette.
- A csúnya lányokkal, sokkal jobban el lehet beszélgetni, és van humoruk.
- Ebben lehet valami ? hagytam rá.
Felkászálódtam, és odamentem az ablakhoz.
A felső szobából be lehetett látni az egész tavat. Ezerszer láttam már, de még most is beleborzongtam a látványba. Szinte lángolt az ég, az ezüstszínű víz felett, és a fák elszórva állták körbe vigyázón, a tó túlsó oldalát. A távolba egy jegenyesor futott végig az út mentén. Gyönyörű volt. Azt hiszem, sohasem láttam még ehhez fogható szépséget.
Megfordultam és ránéztem.
- Mikor indulunk? ? kérdeztem.
Persze már tudtam a választ.
Lassan elfogytak a köveink. Játszottunk. Kavicsokat hajigáltunk a tóba. Az nyert, aki legtöbbször találta el a hold tányérját.
Megint Ő vezetett.
Az este majd mindennap itt talált bennünket. Valamiféle szertartás volt ez kettőnk között. Láthatatlan szál, ami összeköt. Szorosabb minden más köteléknél.
- Olyanok ezek a kavicsok, mint mi emberek. ? mondta és dobott.
A lehulló kavics nagy fodrokat vetett a sima víztükrön. Ismét talált.
- Ezt meg, hogy érted? ? kérdeztem, és magamban már lemondtam arról, hogy nyerek.
Eszembe jutott a gyermekkorom.
- Hányszor játszottuk ugyanezt ennél a tónál! De rég is volt már!
Szinte találomra hajítottam el a kezemben lévő követ. Halk csobbanás. Lábammal lassan köröket rajzoltam a pad alatt lévő homokba és néha fel-felnéztem. Nem igazán érdekelt már a játék.
Gyönyörű nyári este volt. Amilyen csak egy holdfényes nyári este lehet.
Szürke hullámokat vettet a víz, a csend szinte magához ölelt. Néhány makacs horgász üldögélt a parton nem messze, de ettől eltekintve teljes nyugalom honolt mindenütt. A békák kórusa szólt a part mellől.
Minden olyan békésnek tűnt akkor.
- Nézd! Ahogy a kő a tóba hull, olyan, mint amikor megszületünk. Hullámokat vetünk. ? mondta, majd így folytatta:
- Amikor aztán a hullámok kiteljesednek, felnövünk, és élünk. A fodrok csendben elülnek, mi megöregszünk, a kő pedig eltűnik, végleg. ? megint dobott.
Abbahagytam a kövek keresését, és mélyen beszívtam a tó illatát. Mennyire jó is volt! Szerettem volna, ha mindez örökké tartana.
- Azt hiszem, időnként mindenkinek támadnak ilyen gondolatai az életről. ? mondtam.
Elgondolkodva nézett maga elé, nem válaszolt. Tekintetét egy pontra szegezte és mereven bámult valamit a parttól nem messze. Egy ideig nem hallatszott más csak a szél neszezése.
- Szerinted, csak ezek vagyunk? Kövek? ? kérdeztem, miközben agyoncsaptam még egy szúnyogot a lábamon.
- És mi van Einsteinnel, Mozarttal és a többi halhatatlannal? ? fordultam felé.
Felemelte a fejét, és megértően nézett rám, mint aki azt mondja ? Hát ezt sem tudod? -
- Ők olyan nagyok voltak, hogy a hullám, amit vetettek máig sem ült el teljesen, és a közben vízbe hulló kavicsok, még most is emlékeznek rájuk. Talán így! - leporolta a kezét és rám mosolygott.
- Veszítettél megint!
Nem tudtam eldönteni, hogy a játékra, vagy a kérdéseimre céloz. Úgy tettem, mintha szörnyen bántana a dolog, majd hirtelen elkaptam és megszorongattam. Bár inkább valamiféle baráti ölelés volt ez. Jót nevetett rajta.
Abbahagytuk a játékot, elfogytak a köveink.
- Most játsszunk birkózást! ? mondtam, közben vigyorogtam.
- Hogyisne, még kilapítanál! ? játékosan meglegyintett.
Elkaptam a fejem, mintha valós veszély fenyegetett volna.
- Késő van! Indulnunk kellene. ? mondtam, miközben az órámra pillantottam. Jócskán elmúlt tíz óra.
- Várj még! Van valami, amit szeretnék elmondani neked. ? rám nézett és az arca elkomolyodott.
Láttam, hogy valami fontos mondanivalója van, ezért nem szóltam semmit, csak vártam. Közben megint feltámadt a könnyű esti szél, és mellettünk a fák suttogni kezdtek.
- Emlékszel? Egyszer említettem már, hogy szeretnék külföldön tanulni -
Valami rémlett, ezért bólintottam.
- Megpályázok egy ösztöndíjat ? mondta, majd a szemembe nézett.
- Ez? ez? fantasztikus! ? nyögtem ki hirtelenjében, de igazából azt sem tudtam, hogy mit gondoljak a dologról.
Egyrészt örültem neki, de közben a szívembe markolt valami furcsa hidegség. Azt hiszem attól féltem, hogy végleg elveszítem őt, és kicsit váratlanul ért ez az egész. Az üresség megint felém nyúlt.
- Majd mindennap írok neked! ? tette hozzá sietve.
- Igen. Persze, hogyne ? motyogtam, közben az ürességhez csatlakozott a reménytelen magány érzése.
Tehetetlennek éreztem magam. Szinte, nem is hallottam, amit mondott. Elgondolkodva bámultam a távolba. Összerázkódtam. Kezdett egyre hűvösebb lenni, de nem csak a hideg miatt borzongtam akkor.
Talán megérezte a szomorúságomat, mert bíztatóan belémkarolt és rám mosolygott.
- Ne aggódj már! Mi ezer mérföldről is ugyanolyan barátok maradunk!
Zavartan felnevettem. Nagyon igyekeztem, hogy ne látszódjon rajtam, amit valójában éreztem. Ilyen lehet a reménytelenség villant át rajtam a gondolat. Kínomban mosolyogtam.
- Azt hiszem, most már tényleg mennünk kéne! ? mondta.
Ránéztem és bólintottam. Magamban kénytelen voltam igazat adni neki.
Elsuhantak mellettem a napok.
Jó darabig nem láttam viszont, nem találkoztunk.
Közben hallottam, hogy megpályázta a külföldi ösztöndíjat. Én pedig végül összejöttem azzal a lánnyal.
A lánnyal, a szomszéd utcából.
Nem volt ez igazi szerelem és talán mindketten éreztük is, csak tettük a dolgunkat. Tettük, amit az ösztöneink diktáltak. A sürgető hiányérzet megmaradt, kissé eltompult ugyan, de ott volt.
Fenyegető árnyékként borult fölém.
Hazudtam annak a lánynak és hazudtam magamnak is. Akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. Gyáva voltam, nem mertem szembenézni önmagammal. Azt hiszem, ez volt az az idő, amikor még féltem. Féltem attól, ami megtörténhet és féltem attól is, ami már sohasem fog megtörténni.
Minden nap, minden perc, örökös harcot és vívódást tartogatott a számomra. Kétségbeesetten kapaszkodtam a mindennapok csendes egyhangúságába. Kerestem a társaságot. Bárkiét. Az egyedülléteim idején, a gondolataim vadul marcangolták lelkemet, és lassacskán szinte felőröltek, maguk alá temettek. Menekülnöm kellett. Olyan erővel törtek rám az érzések, hogy néha már azt hittem, beleőrülök. Talán ezért, időnként olybá tűnt nekem, mintha valamiféle háborúságban állnék.
Háborúban önmagammal... és az egész világgal.
- Kérem azt a macit! Olyan aranyos! ? esdeklő szemekkel nézett rám.
Ahogyan csak a nők tudnak nézni, amikor igazán akarnak valamit. Valójában nem volt választásom.
Mindennek és mindenkinek megvan az ára.
Ez is ugyanolyan nap volt, mint a többi. Egy újabb nap, egy újabb kihívás. Mégis, mit is várhatnék, amikor a világ nem hajlandó változni, csak én változom.
Az áruházak kirakatai csábítóan kínálták magukat felém, romlott utcalányokként terítették ki bájaikat. A város kesernyés illata az arcomba vágott, unottan bámultam a forgatagot magam előtt. Fojtogató tömeg. Gépiesen lépkedtem a piszkos betonon. Mentem a lánnyal.
A lánnyal, a szomszéd utcából.
Elhúzott mellettünk egy autó. Csak suhanás volt a szemem sarkából. Mintha végig valami ködfátyolon át láttam volna a világot. Elmosódott kontúrok, fakó színek vettek körül. Mintegy megszokásból, újra és újra megkérdeztem magamtól: Mégis mit keresek én itt? Hirtelen nagyon messzire kerültem mindentől és mindenkitől. Ez már nem én vagyok. A valóság hirtelen karon ragadott.
- Hé! Egyáltalán odafigyelsz te arra, amit mondok? ? kérdezte, s közben egyre a kezemet szorongatta.
Egy pillanat alatt kijózanodtam. Egész végig beszélt hozzám, és én, még csak észre sem vettem.
- Persze, persze figyeltem! ? vágtam rá önkéntelenül.
Rám nézett és tudtam, hogy hibáztam, de mégis mit mondhattam volna? Hogy nem szeretem igazán? Hogy csak azért vagyok vele, mert rosszul érzem magam egyedül?
Zavart csend támadt.
Szerencsére megszólalt a telefonom. Ő volt. Elmosolyodtam. Az árnyék hirtelen tovatűnt.
- Szia! De régen hallottam felőled! ? szóltam bele.
- Szia!
Valahogy olyan furcsának tűnt a hangja.
- Valami baj van? ? kérdeztem tőle.
- Nem, nincs ? mondta.
Nem hangzott igazán meggyőzően.
- Biztos, hogy minden rendben? ? kérdeztem ismét.
- Igen... nincs semmi baj! Csak hiányoztál!
Észrevette, hogy aggódom, ezért semleges témára váltott át.
- Régen láttalak! Mi van veled? ? kérdezte.
Erről eszembe jutott a lány. Oldalra néztem, és láttam a szemrehányást a szemében. Jó ideig eltarthat, mire sikerül majd megenyhítenem ezt a tekintetet. Nem foglalkoztam vele.
Most nem.
- Velem minden rendben! Jól vagyok!
Még hozzátettem.
- Azért persze akadnak problémák... de azok azért vannak, hogy megoldjuk őket!
Ez elég idiótán hangzott, úgyhogy inkább, elhallgattam. Ezután jó ideig hasonló dolgokról beszélgettünk. Elhangzott néhány szokványos kérdés, időnként nevettünk is. A beszélgetés egész ideje alatt folyton úgy éreztem, hogy van valami oka, amiért felhívott. Nem erőltettem, majd elmondja, ha itt lesz az ideje.
Végül igazam lett.
- Szeretnék találkozni veled, mert valami fontos mondanivalóm van!
Néhány pillanatra ismét csak az utcazaj hallatszott. Nem szokott Ő ilyen komoly lenni, valami van.
- Persze, semmi akadálya! A tónál a helyünkön?
Felderült az arcom, amint eszembe jutott a tavunk és a játék.
Rövid csend, aztán így válaszolt:
- Igen, a tónál! Holnap este várlak!
- Rendben! Ott leszek! ? mondtam én.
- Akkor holnap! Szia! És légy jó! ? búcsúzott.
- Várj! Hány órakor? ? kérdeztem még sietve.
- Este nyolc... és keress kavicsokat!
Felnevetett, úgy éreztem most először őszintén.
- Keresek, keresek, de most én nyerek!
Együtt nevettünk már. Igen, ez az a lány, akit ismertem, a kedves és vidám.
- Na jó, most már tényleg elköszönök!
- Szia! Akkor gyere! - mondta még
- Rendben! Holnap! És légy jó! Szia!
Mosolyogtam. Hirtelen megmagyarázhatatlan jókedvem lett. Arra gondoltam mégiscsak szép az élet.
Aztán eszembe jutott a lány mellettem. Hát igen! Van itt még valami, amit rendbe kell hoznom.
Már jó ideje mentünk egymás mellett szótlanul, éreztette velem, hogy haragszik. Persze tudtam ezt anélkül is. Bár zavart a dolog, valahogy nem éreztem igazán bűntudatot. Szórakozottan belerúgtam egy összegyűrt sörös dobozba magam előtt. Kíváncsian követtem a tekintetemmel, merre gurul. Azon morfondíroztam, mivel engesztelhetném ki a lányt.
A lányt a szomszéd utcából.
A doboz közben egyre messzebbre távolodott tőlem, majd lassan pörögve megállapodott a koszos betonon. Éppen egy nagy épület bejárata előtt. Ahogy felnéztem, elakadt a lélegzetem.
Ezt a mázlit! Egy mozi!
Szinte felkínálta magát a megoldás.
Egész jól telt a nap. Valami furcsa belenyugvás töltötte el a bensőmet. A megszokás megnyugtatott, magához ölelt. Nem számoltam már, mennyi idő telt el, egyszerűen nem érdekelt. A tegnapi mozi megtette a hatását, helyreállt az egyensúly.
Késő délutánig tévéztem. Valahogy nem volt kedvem semmihez, csak néztem a képernyőt, és közben elmélkedtem csendes magányomban. Mellettem egy doboz sör.
Ittam.
A bódulat idővel jótékony homályba burkolt, magába fogadott. A bugyuta akciófilm foszlányokban tört át tudat alatt. Néha sikerült kizökkentenie az édes feledésemből, de csak villanásnyi ideig tartott. Nem emlékszem már, hogy történt. Talán az előző este miatt, amikor későn értem haza, vagy talán a sör volt az oka.
Hirtelen elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal.
Utaztam.
Autóval száguldottam. Nem tudtam hova megyek, de azt tudtam, nagyon fontos, hogy idejében odaérjek. Dühös voltam, nagyon dühös. Elfelejtettem, hova is? Igen már tudom. Érte megyek. Erőltettem a szemem, de semmit sem láttam magam előtt. Nem is tűnt fel, világos nappal volt, mégis akkor miért? Egyre gyorsabban száguldottam. Az út össze vissza kanyarodott, nem győztem kapkodni a kormányt. Megpillantottam magam előtt. Nem vett észre. Letértem az útról és elindultam felé. Kihajoltam az ablakon és a nevét kiabáltam. Nem hallotta meg, így hát tovább folytattam a kiáltozást.
Az út meredeken lejtett, nagyon göröngyös volt, hevesen rázni kezdett.
Valaki tényleg rázogatott.
Te jó ég! A találka!
Hirtelen ültem fel, a fejem úgy hasogatott, hogy majdnem felkiáltottam. Ránéztem az órára, este kilenc. Francba! Jól elaludtam!
Kiugrottam az ágyból, olyan gyorsan, mintha villám csapott volna le mellettem.
- Ki a fenéről beszéltél te az előbb?
Ő volt. A lány a szomszéd utcából.
Szemrehányó tekintettel állt fölöttem. Valamit motyogtam, és kapkodva elkezdtem felöltözni.
- Most meg hová mégy? ? kérdezte.
- Csak nem vele találkozol?
Kótyagosan bámultam rá. Eltartott egy ideig, mire a szavak értelme eljutott a tudatomba.
- Mégis miről, vagy kiről beszélsz? ? kérdeztem, de közben egy pillanatra sem hagytam abba a készülődést.
- Ne tettesd magad! Hallottam, amikor tegnap találkát beszéltél meg vele!Tehát féltékeny!
Tulajdonképpen kedves lány volt, a maga módján, de ha egyszer feldühítették olyan lett akár egy fúria.
- Nem kell aggódnod, csak barátok vagyunk! És most mennem kell, mert találkozónk van!
- Az Ő nevét kiáltozod álmodban, most meg találkozol vele. Mégis mire gondoljak?
Láttam rajta, hogy igazán mérges. A tegnapi nap azért nem múlt el nyom nélkül.
- Majd holnap megbeszéljük. ? mondtam békülékenyen.
- De most tényleg mennem kell.
- Mégis ki a fontosabb neked? Én, vagy Ő? ? kérdezte kikelve magából.
- Nehogy azt hidd, hogy nem láttam, milyen jókedved lett, amikor beszéltetek! Velem miért nem vagy ilyen soha? Én nem számítok neked?
Na még csak ez hiányzott! Pont ma kezd el nekem hisztizni.
- Ha most elmész, és itt hagysz, engem felejts el! ? mondta sértődötten.
Láttam, hogy komolyan gondolja, de nem tehettem mást. Mennem kellett. Majd holnap kibékítem valahogy. Azért azt éreztem, hogy nem fog olyan könnyen menni, mint tegnap. Igazából már majd mindennap veszekedtünk.
- Sajnálom! Értsd meg! Nekem Ő nagyon sokat jelent!
Merően bámult rám. Csak állt csípőre tett kézzel szótlanul.
- Úristen! Ez nem igaz! ? mondta.
Szemeiben őszinte csodálkozás jelent meg.
- Ez egyszerűen nem lehet igaz! ? ezt már szinte kiabálta.
- Mi van? Miről beszélsz? ? nem értettem mitől lepődött meg így. Felnéztem miközben már a cipőmet rángattam magamra.
- Hát nem érted? ? szemében könnyek jelentek meg.
- Ó hát persze, hogy nem! Ti férfiak olyan ostobák vagytok!
Hitetlenkedve rázta a fejét, a szája időnként megremegett.
- De hiszen, te szereted őt! ? mondta szemrehányón.
- Igen szeretem, még jó hogy szeretem! Elvégre a legjobb barátom! ? ezt már emelt hangon mondtam, pedig megfogadtam, nem fogok kiabálni. Hirtelen elhallgattam. Hisztérikusan felnevetett. A hideg futkározott tőle a hátamon.
Kész voltam.
- Tévedsz! Még magad sem tudod! Te szerelmes vagy belé!
- Ez...ez ... hülyeség! ? dadogtam.
Akartam még mondani valamit, - Hogy juthat eszedbe ilyen butaság? - vagy valami hasonlót, de valahogy nem ment. Elakadt a szavam, nem tudtam mit válaszolni.
- Most hogy is van ez?
Eltöprengtem. Lassan befészkelte magát az agyamba a gondolat.
Egyszerre rohantak meg az emlékek és az érzések, aztán hirtelen minden a helyére került.
- Mekkora egy ökör vagyok!
Látta a döbbenetet az arcomon. A felismerést. Nem szólt többet, csak nevetett egyfolytában, mint aki nem tudja abbahagyni. Bennem már egy vihar tombolt.
Kósza emléktöredékek arról a napról. Csak töredékek... néhány szilánk. Ezek maradtak. Mint valami filmszakadás, kiesett minden.
Nem is emlékszem rá, hogy ezután mi történt. Csak arra, hogy rohantam.
Aznap egyedül ültem a tóparton.
Éjjel volt. Csillagtalan éjszaka. Mintha a tó is megérezte volna, hogy valami nincs rendben, sötét hullámokat vetett. A máskor oly barátságos környék, komoran tekintett vissza reám.
Céltalanul hajigáltam a kavicsokat, a hideg kijózanítóan hatott. Már réges-rég hazament és ezt kellett volna tennem nekem is. Majd holnap átmegyek és megbeszéljük. Bocsánatot kérek, és megint minden úgy lesz, mint rég. A padon ültem, a lábam alatt összehordott kavicsok furcsa alakzatot formáltak Elgondolkodva néztem őket, az egyik halom sarkában megpillantottam egy érdekes követ. Egyáltalán nem volt feltűnő. Sőt! Igazából éppen azzal tűnt ki a társai közül. Szürke színű, szabályos kerek apró kis kavics. Úgy csillogott, mintha valamiféle fényréteg borítaná, vagy legalábbis önálló fényforrása lenne. Lehajoltam és a kezembe vettem. Jó darabig nézegettem a tenyeremben, gyönyörködtem benne.
- Vajon hány éves lehet? .
Hirtelen ötlettől vezérelve zsebre tettem.
A kisfiú haldoklott. Gyermeki énem elhalványult, egyetlen pillanat alatt kellett felnőnöm. Rámtört az a furcsa érzés. Ilyen lehet újra látni? Hirtelen mindent kristálytisztán láttam magam előtt. Végre megtaláltam, amit kerestem. Csak a kezemet kellett kinyújtanom érte.
Mennyi elpocsékolt idő! Mennyi feleslegesen eltékozolt érzés! Sok hűhó semmiért!
Mindig úgy képzeltem, hogy majd küzdenem kell érte. Harcolnom tíz körömmel. Áthághatatlan akadályokon kell átverekednem magam.
Még soha semmit sem kaptam ingyen.
Ám vele nem így történt. Őt ajándékba kaptam. Igen. Ajándék volt nekem. Úgy ért a felismerés, mint, a hidegzuhany.
Szeretem!
A gondolat lassacskán magához ölelt és elringatott.
Kora reggel érkeztem, de már nem találtam otthon. Mire odaértem, nem volt sehol. A szülei csodálkozva néztek rám. Azt hitték, tudom, mondták. Azóta talán a reptéren van.
Ma utazik el! Hát ezt akarta nekem elmondani!
Bevágtam magam az autómba, és mint egy őrült száguldottam. Nagyon hosszúnak tűnt aznap, az az út a reptérig.
Menetközben képek rohantak meg. Emlékek arról, amikor még együtt voltunk. Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Dühömben a kormány ütöttem a kezemmel, üvölteni tudtam volna. Hogy lehettem ennyire vak?
Száguldottam. Olyan erővel tapostam a gázt, hogy már majdnem repült az autó alattam.
Homályos képek a tópartról, ahogy rámnevetett, ahogy fölém hajolt, szinte éreztem az illatát. Még most is érzem. Csak ültünk együtt és néztük a tájat, a tavat, a mi tavunkat.
Mindez most odalett, egyetlen perc alatt.
Újabb villanás. Véletlenül hozzámért, megborzongtam, a szemébe néztem. Meg kellett volna csókolnom akkor! Egyre erősebben szorítottam a kormányt, annyira erősen, hogy belefehéredtek az ujjaim.
Rohantam, mintha az életem múlt volna rajta. Talán így is volt.
Szinte beestem a főbejáraton. A hatalmas épületben végeláthatatlan tömeg fogadott, mindenfelé érkező és távozó utasok. Hihetetlen hangzavar. Kapkodva néztem körül. Hol találom? Merre keressem? Úgy éreztem magam, mint egy elveszett gyerek.
Ámokfutóként suhantam az emberfolyamban, majdnem fellöktem egy-egy későn mozduló utast.
Az információnál állapodtam meg. Hosszú szőke hajú csinos lány állt az asztal mögött, széles mosolyt villantott felém. Lihegve támaszkodtam neki a pultnak, és egyszuszra hadartam el a kérdésemet.
- A nyolc ötvenes Londoni járat utasait merre találom?
A lány rápillantott a monitorra, lenyomott néhány billentyűt, majd kisvártatva így válaszolt:
- Tizenkettes kapu!
Már ismét rohantam, amikor még utánam kiáltott.
- Várjon! A gép már a kifutón van! Befejezték a beszállást!Érdekelt is engem akkor!
Ahogy odaértem, már én is tudtam, elkéstem. Hiába minden! Ezt elszúrtad! A remény lassan szertefoszlott, ahogy a zárt ajtó felé pillantottam. Hogy veszíthettem el, ilyen közel a célhoz? Üvölteni tudtam volna.
Ahogy bámultam a szürke üvegen át, olyan érzésem támadt, mintha hirtelen szakadna rám minden. Egyszerre nyomasztóan szűknek éreztem a hatalmas termet, lassan, valami fojtogató érzés kúszott fel a torkomon. Kezemmel láthatatlan ábrát rajzoltam az üvegre, már nem érzékeltem a külvilágot. Miért? Ezt írtam, újra meg újra.
A gép méltóságteljesen távolodott, s vele tovatűnt az utolsó esélyem. Szinte megbabonázva néztem, mozdulatlanul, amint eltűnik a messzeségben. Sohasem éreztem magam annyira magányosnak, mint akkor és ott, a rengeteg ember között.
Még hosszú percekig álltam némán figyelve a semmit. Megtörten fordultam meg. Céltalan indultam el valamerre, nem tudtam hova, csak innen el.
Megtorpantam.
Előttem nem messze megpillantottam Őt. Engem nézett, könnyes szemmel. Nem tudtam kinyögni egy szót sem, csak álltam szótlanul. Tétován léptem közelebb, mintha attól félnék, hogy véletlenül elriasztom.
- Nem volt időm virágot venni. ? szabadkoztam, miközben egyre csak Őt bámultam.
Nem válaszolt. A csodálatos barna szempár most szemrehányást tükrözött, és a ki nem mondott kérdés:
- Mi tartott ilyen sokáig?
Hirtelen eszembe jutott valami. Kivettem a zsebemből, amit találkozásunk óta a markomban szorongattam. Bizonytalanul nyújtottam felé a kezem, lassan, óvatosan nyitottam ki.
A tenyeremen pedig, egy sima kerek, kicsiny szürke kavics feküdt.
Félénken nyúlt érte, közben észrevettem az arcán, egy halvány mosolyt.
- A tó mellől hoztam. Kavicsok. Emlékszel?
- Emlékeszem ? mondta.
Megcirógattam az arcát, és a szemébe néztem.
- Tudod, van egy lány... ? kezdtem.
- Azt hiszem, tetszik
Könnyes szemmel pillantott fel és szipogva kérdezte meg:
- Hogy néz ki? És mondd csak, szép?
- Milyen buta kérdés ez! ? ezt már szinte csak sóhajtottam.
Magamhoz húztam és megöleltem.
- Nekem Ő a legszebb lány az egész világon!
